MCC Budapest Summit on Migration – The Biggest Challenge of Our Time?, Várkert Bazár, Budapest, 2019. március 22–24.

Van, hogy az ember csak utólag veszi észre, ami természetes. Nekem sem tűnt fel rögtön, hogy volt valami egészen furcsa a budapesti migrációs konferencián: a biztonsági ellenőrzés lazasága. Az ajtónál kérdés nélkül elhitték nekünk, hogy én és a feleségem azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat, és hogy nincs zselébomba a cipőnk talpán vagy szöges pokolgép a zsebünkben. Még a feleségem retiküljébe se néztek bele. Angliában, amikor egykori munkahelyemen a kórház személyzeti mosdójába akartam bejutni, több biztonsági ellenőrzésen kellett átesnem, mint most, Budapesten, egy olyan terembe lépve, amelyet hamarosan kiváló, de olykor ellentmondásos személyek töltenek meg.

Egy ilyen felismerés hatására az ember eltöpreng a megszokott dolgokon, jelen esetben azon, hogy nyugaton az életünket mennyire meghatározzák, de legalábbis befolyásolják a biztonsági intézkedések – kódok, jelszavak, motozások és hasonlók. A megannyi veszély egyike például a személyazonosság-lopás, mintha az ember személyazonosságát a bankszámlák, előfizetések, biztosítási kötvények és ilyesmik adnák, amelyekhez csak virtuális vagy fizikai kódokkal és jelszavakkal lehet hozzáférni.

Nem tudhatjuk, mennyire szükségesek vagy hasznosak ezek az óvintézkedések, de annyi bizonyos, hogy formálják a mindennapi magatartásunkat. Egyfelől mi vagyunk az elsők az emberiség történetében, akik a legkisebb eséllyel esnek áldozatul egy-egy végzetes parittyakőnek vagy nyílvesszőnek, másfelől azt mondják nekünk (és hajlamosak is vagyunk elhinni), hogy mindenfelől veszély leselkedik ránk. Franciaországban az autóban kötelező sárga láthatósági mellényt tartani – még ha ezt az előírást azóta némiképp meg is bánták a hatóságok –, ugyanakkor lehetetlennek tűnik felmérni, hogy hány halálesetet vagy sérülést sikerült ezzel megelőzni. Valószínűleg könnyebb lenne megbecsülni, hányan jártak jól, hányan lettek milliomosok vagy még gazdagabbak abból, hogy tízmilliók veszik meg kötelező jelleggel e fényvisszaverő kellékeket, amelyeket persze Kínában gyártanak.

A konferencia egyik előadója, Frank Füredi professzor állandó témája, sőt már-már vesszőparipája a modern társadalom túlzott, ha nem neurotikus óvatossága, amelyen sokat nyernek a politikusok, a szabályozó szervek és a bürokraták, és sokat veszítenek a személyes szabadságukból az egyének. Füredi professzor úr egyike az általam ismert azon három szociológusnak, akik láthatóan bármilyen témában tudnak valami érdekeset és tanulságosat mondani, és furcsamód e három kiváló szakemberből kettő magyar származású (a másik Paul Hollander professzor). Füredi professzor urat még egyszer sem hallottam unalmas dolgokról beszélni, és ha nem egy professor emeritusról lenne szó, megnyugodnék az egyetemi oktatás állapotát illetően, látva, hogy ilyen tisztafejű oktatók vannak ott. Rendelkezik azzal a nagyszerű, ám korántsem gyakori képességgel, hogy magától értetődő dolgokról egészen új megvilágításban beszéljen – számomra az ilyen kombinációk okozzák az értelmiségi lét legnagyobb örömeit.

Ez alkalommal azonban nem a biztonságmániáról beszélt, hanem annak az okait fejtegette, hogy miért van az, hogy a nyugati értelmiség nagy része láthatóan igyekszik eltörölni a határokat és más korlátokat az elménkből és a törvényeinkből, aláásva ezzel többek között a nemzetállam erkölcsi legitimitását, és egyben a nemzetállam azon jogát is, hogy bárkit kizárjon saját területéről. Akik így gondolkodnak, az erkölcsök oltalmazójaként tekintenek magukra, akik minden előítélettől mentesek és befogadóak, szemben azokkal, akik elfogadják a korlátokat vagy a határokat, sőt a boldog élethez nélkülözhetetlennek tartják ezeket, és akik az ellenzőik szemében bigottak, beszűkültek, akik háborúkat és konfliktusokat szítanak.

Füredi professzor úr egy mulatságos (és hosszú) listával szemléltette, milyen önigazult a világnézete azoknak, akik nem képesek ránézni egy határra úgy, hogy ne akarnák eltörölni azt: olyan – az interneten könnyen megtalálható – szervezeteket sorolt fel, amelyek egytől egyig az Orvosok Határok Nélkül francia humanitárius szervezet elnevezését utánozták, így vannak már Könyvelők és Mérnökök, de még Gyógynövénytermesztők is határok nélkül. Manapság kétszer is meggondolja az ember, ha kifiguráz valamit, mert ami ma vicc, az holnap szakpolitika, de ezek alapján nem nehéz elképzelni például egy Prostituáltak Határok Nélkül nevű szervezetet, amely a nemek tekintetében demográfiai egyenlőtlenséggel sújtott országoknak és térségeknek nyújt segítséget, így csökkentve a szexuális feszültséget, amely bűnözéshez, öngyilkossághoz stb. vezet. Nem kell, hogy unalmas legyen a szociológia.

A határok eltörlésének igénye körülvesz bennünket, például a szexualitás terén is. Krafft-Ebing rendellenes nemi viselkedésekről írt, híres összefoglalóját, a Psychopathia Sexualist, amely már a címadásában is utal a normális és abnormális közötti különbségtételre, ma már úgy olvasnák, ha egyáltalán olvasnák, akár egy csempe-, szőnyeg vagy függönykatalógust, vagyis a vásárló rendelkezésére álló lehetőségek listáját. Életünk színtere egy egzisztenciális szupermarket – egyesek legalábbis szeretnék, ha az lenne –, ahol halmokban állnak a polcon a különféle életmódok, várva, hogy az élet vásárlói kipróbálják őket, és senkinek nincs joga megmondani, hogy mit válasszanak.

Ami a határokat illeti, csak azokat fogadjuk el, amelyek valamilyen általunk elismert vagy megválasztott végső, megdönthetetlen érvből szabályosan levezethetők, tehát viszonylag kisszámúak, ha egyáltalán léteznek, illetve azokat a határokat, amelyeket saját szabad és befolyásmentes akaratunkból, jóhiszeműen és önként fogadunk el, mivel magunk állítottuk őket. Minden egyéb határ – például amelyeket elődeink hagytak ránk – önkényes, diktatórikus, indokolatlan és megindokolhatatlan, tehát nem is kell tiszteletben tartani, sőt le kell ráznunk őket, mint a rabigát. Nem csoda, ha az építészeti és műkritikában a tabutörő kifejezés ma már kivétel nélkül elismerésként szerepel, függetlenül attól, hogy éppen milyen tabut igyekeznek megtörni. Az egyetlen tabu, amely megmaradt, a tabusítás.

Bár szószólói nem ismerték fel, a határnélküliség ideológiává vált a maga ellentmondásaival, mi több, nagyon is illiberális következményeivel együtt, jóllehet az ideológia támogatói magukat a liberálisoknál is liberálisabbnak tartják. Én úgy látom, és ezzel láthatóan a budapesti konferencia résztvevőinek többsége is egyet ért, hogy a nyugati fiatalok gyakran már egész kiskoruktól fogva ezt az ideológiát szívják magukba, különösen a jövő politikai vagy kulturális vezetői.

Tegnap például fiatalokkal vacsoráztam együtt Párizsban. Kedvesek voltak, intelligens, társasági emberek, akik a legjobb iskolákban és egyetemeken tanultak – és persze polgárok. Egyszer szóba hoztak egy illetőt, aki önkéntesként segíti azokat az illegális bevándorlókat, akik Franciaországba igyekeznek vagy már be is jutottak. Mindebben csak a bevándorlók szenvedését enyhítő együttérzést látták – a jó ügy felkarolását a sötétség, bigottság stb. erőivel szemben.

Tapasztalatból tudtam, hogy bármilyen ellenkező gondolat vagy vélemény többé-kevésbé fasisztának állítana be engem, tehát olyan embernek, aki például, ha nem örül a transzneműség előretörésének, megverne egy transznemű egyént, ha szembe jönne vele az utcán: ugyanis egy határok nélküli világban nincs különbség a vélemény és az általa – értelmetlenül szélsőséges esetben – kiváltott erőszak között.

Természetesen ezért kell a határok nélküli világban újra felállítani a határokat, de ez alkalommal nem annyira a térben, mint inkább abban, hogy mit lehet gondolni vagy mondani, hiszen amit elgondolunk vagy kimondunk, annak előjeleként is értelmezhető, amit adott esetben tenni fogunk. Így viszont új bűncselekménytípusokat kell meghatározni, például az iszlamofóbiát vagy a gyűlölet-bűncselekményt, amelyek már nem is állnak olyan távol Orwell 1984-ének gondolatbűnétől. Az udvarias társadalomban ezentúl mindenkinek öncenzúrát kell gyakorolnia, de nem pusztán a civilizált társadalmi érintkezéshez szükséges módon (pl. nem mondjuk egy nőnek, hogy „Istenem, hogy vehettél fel ilyen ronda ruhát?!”), hanem a vélemények, tények, sőt terminusok szintjén is – jaj annak, aki transzszexuálisnak nevez egy transznemű (transzgender) személyt, mivel az előbbi nem társadalmilag kinyilvánított, hanem biológiai másságra utal!. A határok is így működnek: hiába hányjuk ki őket vasvillával, mindig visszajönnek, csak épp valami teljesen újhoz tapadva.

Fiatal, párizsi barátaim a vacsoraasztalnál minden bizonnyal kritika nélkül egyetértettek volna az alábbi részlettel Amélie Poinssot Dans la tête de Viktor Orbán („Orbán Viktor fejében”; Actes Sud, 2019) című könyvéből, amelyet Budapestről hazafelé olvastam az úton: "Az elsőszámú magyar de facto abban is sikeres volt, hogy egy bevándorlásellenes vonalat kényszerített egész Európára, egy pozíciót, amely a biztonságot tartja szem előtt, a határok lezárására koncentrál, és ellenséges a szolidaritás bármilyen megnyilvánulásával szemben."

Sokat lehetne beszélni erről a rövidke idézetről, amelyben a rejtett, kimondatlan üzenet sokkal lényegesebb, mint ami nyilvánvalóan kiderül belőle, és amelyet fiatal barátaim biztosan nem értettek volna meg.

Nézzük például azt a szót, hogy kényszerített: hogyan, milyen eszközökkel tudna Orbán Viktor bármit Európára kényszeríteni? Olyan ország vezetője, amely gazdaságilag és katonailag sem ér fel más európai országokhoz. Az ember legszívesebben Sztálint idézve kérdené: „Hány tankja van Orbán Viktornak?” Ha bárkire is rákényszerítette a véleményét (amit kétlek), akkor az csak erkölcsi nyomásra történhetett, vagyis mások döntéseinek az eredménye. A szóhasználat azonban azt sugallja, hogy valamilyen Svengali-típusú befolyást gyakorolt Európa többi vezetőjére, ami egyszerűen nevetséges.

Az idézet azt is sugallja, hogy az európai határzárnak semmi köze nem volt a valósághoz, a tényleges tapasztalatokhoz, és hogy az csak Orbán Viktor ármánykodásának az eredménye, nem pedig mondjuk annak, hogy 2015-ben 1 millió menekült érkezett Németországba és 160 ezer Svédországba (ami további 3 millió, illetve 480 ezer fővel, vagy még többel is nőtt volna, ha folytatják az addigi gyakorlatot és nem zárják le az országhatárokat). Ezekben a számokban az idézet szerzője semmi aggasztót nem talál, de ebben a fogadó országok lakossága, sőt politikusai sem értenek egyet vele. Tényleg azt hiszi, hogy ha Orbán Viktor nem lett volna, Németország és Svédország határai továbbra is ugyanúgy nyitva maradtak volna a bevándorlók előtt, mint 2015-ben?

Végül a szerző szóválasztása, a szolidaritás is nagyon beszédes. Tagadhatatlan, hogy kötelességünk könyörületesen bánni embertársainkkal, de ez a könyörületesség nem jelenthet korlátlan felelősségvállalást az egész emberiség jólétéért, továbbá a kormányzati politika sem alapulhat könyörületességen. Más az, ha segítünk valakin az utcán, és megint más, ha egy egész társadalom számára alakítunk ki társadalombiztosítási rendszert. A liberálisok egy bizonyos fajtája állandóan összekeveri a kettőt.

A könyörületesség költségét az egyén viseli, a szolidaritásét (a szerző szerinti értelemben véve) mások, sőt mindenki más. E költségeket, ha csupán pénzügyi természetűek, kényszerű hozzájárulás formájában kell megfizetni, vagyis büntetőeljárás terhe mellett, kötelezően szolidaritást kell mutatni. Ami még rosszabb: akik ilyen könnyedén beszélnek a szolidaritásról ebben az összefüggésben, nem ismerik fel a helyzet iróniáját. Például amióta Matteo Salvini olasz belügyminiszter lezáratta az olasz kikötőket a bevándorlókat menekítő hajók előtt – vagyis megtagadta a szerző szerinti értelemben vett szolidaritást, amelyet a hajók jelképeztek –, 80%-kal kevesebb bevándorló halt meg a Földközi-tengeren való átkelés közben (egy konferencián a volt ausztrál külügyminiszter hasonlókról számolt be az Ausztráliába csónakon igyekvő bevándorlókkal kapcsolatban). Furcsa szolidaritás ez, amely azok halálát eredményezi, akik felé kinyilvánítják.

A szerzőhöz hasonló emberek azt sem látják ironikusnak, hogy elsősorban azokkal az embercsempészekkel szemben mutatnak szolidaritást, akik hatalmas haszonra tesznek szert a bevándorlókkal való kereskedésből. Ez pedig egy újabb ironikus helyzetre utal, amelyre Douglas Murray, brit író mutatott rá egy konferencián: mivel a bevándorlók nem a legszegényebbek, hanem azok, akik ki tudják fizetni vagy akiknek a családja ki tudja fizetni az út árát (gyakran több ezer dollárt) az embercsempészeknek, Afrika gazdasági fejlődése – legalábbis a népességrobbanás ideje alatt – valószínűleg tovább növeli, és nem csökkenti a bevándorlók számát (bár ez biztosan nem állítható).

A konferencia előadói leleplezték, mennyire ironikusak azoknak az érvei, akik tagadják, hogy a tömeges bevándorlás komoly gondot okoz vagy valaha is komoly gondot okozhat Európának. Először is azt állítják, hogy a bevándorlás elkerülhetetlen és megállíthatatlan; másodszor, hogy szükséges, hiszen Európa népessége csökken; harmadszor, hogy jó a gazdaságnak, függetlenül a bevándorlók származásától, természetétől és számától; negyedszer, hogy hatalmas kulturális lökést jelent; és ötödször, hogy a bevándorlók által Európára rótt terhet arányosan el kell osztani a tagállamok között.

A konferencián az összes érvet racionálisan megvizsgálták. Ha a történelem azt mutatja, hogy elkerülhetetlen, hogy emberek félelemből vagy egy jobb élet reményében elinduljanak a világ egyik részéből a másikba, akkor határozottan nem elkerülhetetlen, hogy egy adott ország befogadja őket. Japán és Ausztrália is csak annyi bevándorlót fogad be, amennyiről előre döntött, egy fővel sem többet. Ha Európa nem így tesz, akkor a politikai akarat hiányán keresztül kell ezt elérni.

A demográfiai érv, amely szerint Európában munkaerőhiány van, amit a kontinensen kívülről kell pótolni, nem vesz tudomást a fiatalok rendkívül magas munkanélküliségi arányáról Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban, ahol jelenleg 39, 33, 30, illetve 20 százalékon áll ez a mutató, és még magasabb volt akkor, amikor Németország és Svédország befogadta azt a sok bevándorlót. (2015-ben csak Franciaországban 1,5 millió fiatal volt munkanélküli, tehát lényegesen több, mint amennyi bevándorlót Németország és Svédország együttesen befogadott ugyanebben az évben.) Az érv tehát nem érvényes Európa egészére.

Hogy a tömeges bevándorlás jótékony hatással van-e a gazdaság egészre, az továbbra is vita tárgya. Nincs helye a dogmatizmusnak, de a magam részéről nem nagyon hallottam erősebb érvet annál, mint hogy a bevándorlás növeli az össztermelést, viszont nem hallottam azt, hogy növelné az egy főre jutó termelést, ami sokkal fontosabb. Ezenkívül egy dolog, hogy tömegesen importálunk képzetlen munkaerőt, ha szükség van rá, vagy a gazdaság fel tudja szívni ezt a tömeget, mint például a 19. századi Amerikában, és egészen más dolog, ha a képzetlen munkaerő iránti kereslet gyenge, így a betelepítés lenyomná a helyi alacsony képzettségű munkaerő bérszínvonalát. És akkor a tömeges bevándorlás nem gazdasági vagy kulturális költségeiről még nem is beszéltünk, amit nem lehet annyival letudni, hogy sokféle étterem fog nyílni, a helyi közönség legnagyobb örömére.

A tömeges bevándorlás vélt kulturális előnyei szintén vitathatók. Egy hermetikusan lezárt ország, amely nem fogad be idegeneket és nem tűri az idegen hatást, kétségtelenül kellemetlen hely lenne, továbbá kulturális és a gazdasági értelemben is stagnálásra kárhoztatná magát. De a gyakorlatban senki sem állítja, hogy bárhol ez lenne a helyzet. A mások felé való nyitottság nem egyenlő azzal, hogy üdvözöljük a gettósodást a földünkön, amely lehetővé teszi, hogy az emberek magukkal hozzák az országukat, különösen a műholdas televíziózás, az azonnali kommunikáció és a kényelmes utazás korában. Az érv azon a pesszimista nézeten alapul, hogy halódó európai kultúránknak friss inspirációra van szüksége – mondjuk Szomáliából, Afganisztánból vagy Eritreából.

Végül nyilvánvaló, hogy ha a tömeges bevándorlás annyira egyértelmű és magától értetődő áldás lenne, akkor nem kellene megosztani a menekültek és a bevándorlók terheit (a két kategóriát egyébként rendkívül nehéz megkülönböztetni egymástól a saját tapasztalatom szerint), és az országok nem azon igyekeznének, hogy más országokba továbbítsák, hanem hogy magukhoz vonzzák őket – de nem ezt teszik, hacsak nem akaratuk ellenére vagy figyelmetlenségből. Továbbá, ha a tömeges bevándorlás végbement, már nincs visszaút. A rántottából nem lehet tojást csinálni.

A konferenciával kapcsolatban a legjobban azt sajnáltam, hogy az előadók mind hasonlóan gondolkoztak, pedig égető szükség lenne a megfelelő szemtől szembeni vitákra, hogy az érveket nyilvános fórumon, az ellenérvekkel ütköztetve lehessen próbára tenni, lehetőleg sértegetés és gyűlölködés nélkül, ahol senki sem bújhat olyan üres frázisok mögé, mint a szolidaritás. Kétségtelenül kellemes és megnyugtató dolog a híveknek prédikálni, és megerősödni abban a pszichológiailag jövedelmező hitben, hogy egy igaz, de össztűz alatt álló kisebbség tagjai vagyunk, és hát a Kasszandra-szerepnek is megvannak a maga előnyei. Ezzel azonban végül nem tudjuk kikerülni a konfliktusokat vagy megoldani a problémákat.

De mégis ki nem hajlandó kivel vitatkozni?

Az egyik kiváló előadó, akit most nem nevezek meg, négyszemközt elmondta, hogy kicsit kényelmetlenül érezte magát, amikor egymás után visszhangozták az előadók az ő gondolatait. Attól tartott, hogy mások szájából durvának és embertelennek hangzottak, hiszen végső soron mindegy, hogy mi miatt keltek útra, a bevándorlók általában igen nehéz körülmények közül érkeznek, és egyenként gyakran jó emberek; ugyanakkor ezek a gondolatok megfelelő önuralom és mértékletesség hiányában a legaljasabb politikai viselkedéshez vezethetnek.

Theodore Dalrymple
(Az eredeti, angol nyelvű írás a Hungarian Review-ban olvasható)

(Fordító: Nagy Levente Péter)