1956 októbere – A pillanat, amikor felragyogott a szabadság - Emlékeim az 1956-os magyar forradalomról

1956 fordulópontot jelentett a szovjet birodalom és a kommunista eszmék nyugati szimpatizánsai számára. A magyar forradalom minden korábbinál hiteltelenebbé tette a Szovjetuniót és vele együtt az egész nemzetközi kommunista mozgalmat. Emberek milliói, akik korábban lelkes szimpatizánsai voltak a szovjet típusú berendezkedésnek, megdöbbenéssel nézték, ahogy a Vörös Hadsereg tankjai eltiporják a budapesti népfelkelést. A nyugati kommunista pártok taglétszáma az 56-os események hatására súlyosan megcsappant, amellyel sokan közülük soha nem tudtak megbirkózni. A forradalom akaratlanul is katalizátorként szolgált a kommunista mozgalom egyre mélyülő megosztottsága számára, és egyben felgyorsította a közelgő kínai–szovjet szakadást is.

Nehéz túlbecsülni azt a legitimitásveszteséget, melyet a sztálinisták 1956-ban elszenvedtek. A forradalom előtt a kommunista mozgalom jelentős kulturális tekintéllyel és jelentőséggel bírt a nyugati értelmiség körében, hiszen a fiatal művészeket és értelmiségieket befolyásolták a kommunista eszmék. Az 1956-os események után a haladó közvélemény egy jelentős része elidegenedett a hivatalos kommunista mozgalomtól és amikor a fiatalok fellázadtak az 1960-as években, Moszkvát, illetve Washingtont egyaránt bírálták. Az, hogy 1956 után a szovjet vezetés már nem volt képes hatást gyakorolni a fiatalabb generációkra, az az egyik legkiemelkedőbb eredménye volt a magyarországi eseményeknek. Természetesen más tényezők is hozzájárultak ehhez a jelenséghez, de a diákok és munkások mozgalmának leverése után Moszkva képtelen volt megőrizni ideológiájának, valamint politikájának hitelességét.

Az én forradalmam egy gőzölgő konyhában kezdődött, ahol a legjobb barátom, Gabi édesanyja éppen a vacsorára szánt kacsát sütötte. Szinte rituálisan, mindannyian sorban álltunk, hogy megkapjuk Gabi édesanyjától a fokhagymás-kacsazsíros pirítósunkat. Míg élek nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megéreztem a friss tepertő és a fokhagyma illatát – egy igazi "proust-i" élmény volt. Ekkor azonban hirtelen hangos kiabálás szivárgott be az utcáról. Alig hittünk a szemünknek, amikor kinéztünk az ablakon: több ezer ember énekelt és kiabált, láthatóan élvezve a dolgok menetét. Tőlünk szokatlan módon azon nyomban megfeledkeztünk az ételekről. Pár percen belül megtanultam egy új szót – „tüntetés” –, és amikor Gabi és én beszaladtunk a tömegbe, éreztük, hogy az életünk soha nem lesz már a régi. Ez volt 1956. október 23-a késő délutánja, amikor a magyar forradalom éppen kitörni készült.

Egy olyan családban nőttem fel, amely erősen ellenséges volt a magyar sztálinista rezsimmel szemben. Apámat, Lászlót „osztályellenségnek” bélyegezték, és 1948-ban letartóztatták, majd öt hónapra internálták. Az ő bűne az volt, hogy önálló órásmesterként dolgozott, és a populista Kisgazdapárt tagja volt. 1955-ben újabb kilenc hetet töltött börtönben. Az apámmal szembeni gyanakvás az egész családra kiterjedt és ennek következtében a nővéremet, Juditot eltiltották a felsőoktatásba való továbbtanulástól. Ugyan 1955-ben kiemelkedő eredménnyel érettségizett, közölték vele, hogy „osztályidegen”, ezért nem tartják alkalmasnak a felsőfokú tanulmányokra. Mivel nem tudta valóra váltani orvosi pályafutásának álmát, Judit csatlakozott az 1956 elején Budapesten megalakult kormányellenes diákszervezetekhez.

Már gyerekkoromban megtanítottak, hogy figyeljek arra, hogy minden körülmények között körültekintően járjak el, és legyek kifejezetten óvatos a kommunistákkal. Ez az ellenséggel szembeni gyanakvás még a többi gyerekkel való kapcsolataimra is hatással volt. Az iskolában ösztönösen kerültem a kommunista párttagok gyermekeit. Minden barátom tisztában volt vele, hogy vigyáznunk kell arra, mit mondunk: szerettünk egymás között kommunistaellenes vicceket mesélni, de azt is tudtuk, hogy családunkkal együtt komoly bajba kerülhetünk, ha azokat nem megfelelő emberek is meghallják.

A forradalom kitöréséig a legizgalmasabb élményem az volt, amikor elkísértem apámat egy titkos, föld alatti könyvesboltba tett látogatására. Abban az időben a kiadványokat szigorúan cenzúrázták, és sok háború előtti könyvet eltávolítottak a könyvtárak polcairól. A politikailag nem megfelelőnek tartott szövegek olvasását pedig szigorúan tiltották. Egyik ismerősünk, az idős, nyolcvan éves Jancsi bácsi, lakását illegális könyvesbolttá alakította át. Hogy helyet biztosítson a több ezer könyvnek, szinte minden bútorától megszabadult. Számomra ez a különös, dohos illatú hely egy csodákkal teli, varázslatos világ volt. Élvezettel hallgattam, ahogy a vásárlók élénk vitákba bocsátkoztak arról, hogy melyik könyv miért jobb, vagy rosszabb a másiknál. Olyan hely volt, ahol a gyerek fantáziája szabadon szárnyalhatott anélkül, hogy félnie kellett volna a hatóságok megtorlásától. Itt fedeztem fel Karl May vadnyugati történeteinek magyar fordításait, és ekkor alakult ki gyermekkori rajongásom az amerikai határvidék iránt. Néha úgy érzem, hogy mindenki, aki belépett Jancsi irodalmi barlangjába, más emberként távozott.

Családunk számára az olvasás az ellenállás egy formája volt. Apám, sok más magyarhoz hasonlóan, megpróbált cenzúrázatlan külföldi újságokhoz és olvasmányokhoz jutni. 1956 elején magyar disszidensek és értelmiségiek csoportjai underground hírlapokat kezdtek megjelentetni. Ekkoriban a nővérem munka után már nem hazafelé vette az irányt. Rokonaink gyakran kérdezték: „Szerelem van a dologban?” Apám erre csak kacsintott, és büszkén kijelentette: „Egy gyűlésen van.”  Éreztük, hogy valami elkezdődött. És az emberek szép fokozatosan, de egyre nyíltabban kezdték kimondani véleményüket a nyilvánosság előtt. Ezért nem ért minket teljesen meglepetésként, amikor kitört a forradalom.

Az események sorozata a lengyelországi sztrájkoló munkásokkal való szolidaritás diákdemonstrációjaként indult. Mire a nap véget ért, Budapest lakói már a sztálinista kormány lemondását és a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulását követelték. Milyen érzés volt? Még ma is élénken emlékszem arra az eufórikus hangulatra, amely magával ragadta az utcákon vonuló embereket. Az izgalom, a bizalom, a remény és mindenekelőtt az érzés, hogy minden lehetséges. Általában megrovást kaptam, ha későn értem haza, de 23-án a családomat annyira lekötötték az események, hogy nem törődtek az én apró kihágásommal. Kilenc és fél éves voltam ekkor, de azon az estén és az azt követő hetekben már nem éreztem magam gyereknek.

A Múzeum körúton laktunk, szemben a Nemzeti Múzeummal, néhány háztömbnyire a Magyar Rádió épületétől, ahol este tömegek gyűltek össze és követelték a 16 pont  sugárzását a nemzetnek. Alig hagytuk el a házunkat a nővéremmel, hogy csatlakozzunk a tömeghez, amikor meghallottuk a géppuskatűz ropogását. Az ünnepi hangulat hirtelen eltűnt az utcákról, és a környékünk háborús övezethez kezdett hasonlítani. A következő napokban nehéz volt megérteni, mi történik. Szinte egyik napról a másikra civilek ezrei jutottak fegyverekhez, és heves harcok bontakoztak ki köztük, valamint az ÁVO, a titkosrendőrség között. Gyakran tizenévesek, Molotov-koktélokkal és puskákkal felfegyverkezve harcoltak csapataink élén a szovjet tankok elleni küzdelemben. Számomra a legmegrázóbb pillanat 1956. október 27-én történt. Apámmal sétáltunk, amikor tömegre lettünk figyelmesek egy fiatal szabadságharcos holtteste körül. A járdán feküdt, nem messze a Kálvin tértől. Apám eltakarva a szememet azt mondta, menjünk tovább. A mából visszagondolva úgy hiszem, apámat jobban megrázta a fiatalember halála, mint engem.

A Budapestet megszálló 20 000 orosz katona és 1000 tank nem tudta megakadályozni a sztálinista rezsim összeomlását. Október 28-án, vasárnap tűzszünetet kötöttek, és Moszkva bejelentette, hogy kivonja csapatait Magyarországról. Aznap végre elmehettem a helyi játszótérre, de a játék helyett a barátaimmal körbeálltunk, és megvitattuk ki mit látott a forradalom eseményeiből. A harcok helyenként még folytatódtak, mi pedig mindannyian határozott véleménnyel voltunk ezen jelentős eseményekről és egyetértettünk abban, hogy mostantól jobb lesz az életünk.

A következő héten keveset láttam a nővéremet és apámat. A nővérem egy orvostanhallgatókból álló csoporthoz csatlakozott, amely a mentőszolgálati munka koordinálásában segédkezett. Apám Budapest V. kerületi Munkástanácsának tagja lett, és a kenyérszállítmányok szervezési és elosztási munkálataival foglalkozott, melynek következtében barátaim „Kenyeres úr” becenévvel illeték. November 4-én, vasárnap elmentem a parkba, és a barátaimmal focizni kezdtem. Ekkor láttam őket utoljára. Még nem tudtam, de azon a reggelen hatalmas szovjet erők szállták meg Magyarországot. Egy héten belül sikerült eltiporniuk a forradalmat.

A szovjet invázió utáni héten úgy tűnt mindenki a rádiójához tapadt, és a Szabad Európa Rádiót hallgatja, remélve, hogy a Nyugat a segítségünkre siet. Hamarosan világossá vált, hogy nem siet semmilyen hős lovag a megmentésünkre. Ahogy az eufóriát a szomorúság váltotta fel, a nővérem magához vette az irányítást, és kijelentette, nem maradhatunk tovább az otthonunkban. Mindannyian tudtuk, hogy igaza van: attól féltünk, csak idő kérdése és apámat letartóztatják az új bábkormány emberei. Senkinek nem szólva Nyugatra menekültünk. Mindent hátrahagytunk.

November 21-én éjszaka négyen átszöktünk a határon Ausztriába. Két zsákot, egy kis bőröndöt és a reményeinket vittük csak magunkkal. A nővérem biztos volt benne, hogy sebész lesz. Anyám egy olyan életre vágyott, ahol nem kell tartania attól, hogy valaki éjszaka bekopogtat az ajtón. Apám szüntelenül arról beszélt, hogy milyen könyveket fog olvasni. Én pedig izgatottan vártam, hogy életemben először találkozzak egy cowboyjal. Ahogy a fekete osztrák égbolton ragyogó csillagokat néztük, a családunk készen állt az előttünk álló kalandokra. És én a mai napig erőt és reményt merítek az 1956-os októberi eseményekből.

Az eredeti cikk itt olvasható.